Könyvismertetés – Gyárfás Ágnes: VIZEK KÖNYVE I.

Korunk „fausti embere” – mint ismeretes – a 17-20. századok közötti években rigid elutasítással szakított az ősi szellemi örökséggel, és önnön bűvöletében, saját elhivatottsága eszméjétől hajtva rátért arra a modern jelzővel illetett útra, melytől az emberi lét egyetemes kiteljesedését, illetve az emberi szellem végtelen szárnyalását remélte. Megingathatatlanul hitte, hogy felnyíló szemei és teremtő géniusza nyomán immár közeli megvalósulásához érkezett egy Szép Új Világ, mely – Marinetti futurisztikus látomásában – maga a technizált földi Paradicsom. De a transzcendentális tradíciókkal szakító „via moderna” – miként az a jelen látószögéből ex postfacto megállapítható – a való életben, lényege szerint, egészen más következményekhez vezetett.

„Sola scientia, solus Homo!” – zengett az új dogmatika krédója, mely a modern társadalom diszfunkcionális működésének torzító hatásai következményeképpen a „Pozitivista Vallás” piedesztáljára emelt tudományt – egyfajta fenomenológiai redukcióval – jelentős mértékben az „Egodiasztolé” szellemi szolgájává alacsonyította, majd az intellektuális lustaságot megtestesítő pragmatizmus, technicizmus és empirizmus mocsarába süllyesztette; a „Nagy Lény”-ként ünnepelt Embert pedig – a pénz utáni szent hajszában – nagyrészt mások kegyetlen farkasává aljasította le, s egyúttal az egyetemes szkepticizmus, nihilizmus és pesszimizmus mélyébe lökte. Tudjuk, itt még a remény szikrájától is megfosztatott, legkivált Berkeley, Wittgenstein és Mach tanai által, akik szerint – szavaik maliciózus parafrázisával élve – érzeteink már-már becstelen módon csalnak; szavaink poliszemantikusak, ha éppen nem hazudnak; képzeteink pedig csupán megtévesztő, délibábos érzetkomplexumok.

De a modern kori „fausti ember” – avagy Ibsen találó kifejezésével: az „Én Császára” – a 21. század hajnalán mindinkább kénytelen ráébredni arra, hogy az ősi szellemi örökség hitvallói alkalmasint „csukott szemmel is láttak”, míg a modernitás megszállott hívei többnyire csupán „nyitott szemmel álmodtak”. Egyidejűleg az innovációtól való elzárkózásra hajlamos, bigott tradicionalisták is elismerni kényszerültek, hogy a nagy múltú szellemi örökséget igazán megbecsülni csak megfelelő újítási eredményekkel lehet. Vagyis a világ új, szinoptikus szemléletű embertípusa megegyezni látszik abban, amit XIII. Leó „Aaterni Patris” kezdetű körlevelében már korábban megfogalmazott, miszerint a régit nem végképp eltörölni, hanem az újjal állandóan gyarapítani és tökéletesíteni kell („vetera novis augere et perficere”. Deontológiailag e konjunktív imperatívusz – meglátásom szerint – fordítva is igaz: az újat a folyamatosan felfedezett régivel, a múlt újonnan feltárt szellemi kincseivel, ugyancsak állandóan gazdagítani szükséges!

Úgy vélem, ezen új, szinoptikus szemlélet fölvállalásának eredményeképp született meg Miskolcon Gyárfás Ágnes legújabb műve is – a „Vizek könyve” –, mely „Élet az égi vizeken” alcímmel a közelmúltban jelent meg. Kiadója a Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyeteme, szerkesztője Bubcsó Gábor, munkatársa Bubcsó Gáborné. A tetszetős, színes borításban közreadott kötet megfelelő terjedelemben, fotókkal illusztrálva, újszerűen tárja elénk a mezopotámiai és magyar hitvilágban nagyjelentőséggel bíró Tejút, valamint a legfontosabb csillagképek kultúrtörténetét; majd e csillagképek projekcióit dokumentáló magyar népmesék eredeti szövegei, továbbá a hozzájuk kapcsolódó mezopotámiai írásos emlékek szövegolvasatai következnek; végül pedig az anyag készítése során felhasznált irodalom repertóriuma zárja a könyvet.

A Szerző a téma szempontjából releváns hazai és nemzetközi szakirodalomra támaszkodik művében, több tudományterület jeles művelőitől idézve, közöttük említhető George Cameron, Geoffrey Cornelius, Anton Deimel, Israel Finkelstein, Giovanni Garbini, Graham Hancock, Horst Klengel, Josef Klima, Henry Labat, James B. Pritchard, Giorgio de Santillana, Zacharia Sitchin, Neil A. Silberman és Vojtech Zamarovsky; a hazaiak sorában található Baráth Tibor, Bod Péter, Göőz Lajos, Heltai Gáspár, Huszka József, Molnár V. József, Szendrei János és Tibold László, a Nagy Lajos Király Magánegyetem egykori vagy jelenlegi oktatói, illetve előadói részéről pedig Farkasinszky Tibor, Kiszely István, Kovács Sándor, Pap Gábor, Szelestey László, valamint Záhonyi András.

A kötet oldalain kép- és szövegfejtés, továbbá illusztráció céljából bemutatásra kerülnek – a magyar szakrális művészet egyes hazai leletein kívül – a londoni British, a bagdadi Iraki, valamint a moszkvai Puskin Múzeum fontosabb régészeti emlékei is.

A mű kidolgozása – mint az könnyen megállapítható – teljes mértékben megfelel a választott témának. Felépítése logikus, az egyes fejezetek terjedelme arányos a tárgyalt kérdések fontosságával. A Szerző külön kiemelendő érdeme a latens mozzanatok, vonatkozások és összefüggések sokoldalú, elemző feltárása. Stílusa könnyed, magán viseli a szuverén gondolkodó és igényes alkotó keze nyomát. Metodológiai elvként expressis verbis megfogalmazza, hogy a hungarológia tisztaságának megőrzése érdekében nem fordul számára idegen tudományhoz, így vizsgálatai során – számos kutató gyakorlatától eltérően – elsősorban a ma is élő magyar tudat képét tartja mérvadónak.

Ugyanis – manifeszt elvi nyilatkozata szerint – Pap Gáborral együtt meggyőződéssel vallja, hogy „a világ népeinek fogalmuk sincs, mit köszönhetnek a magyarságnak azért, amiért ez a nép nyelvében és lelkében megőrizte a Teremtés emlékanyagát és a múlt képvilágát, képes beszédben, meséiben, egyetemes népművészetében.” A magyar mesék – mutat rá a Szerző – „abból az ősrégi korból származnak, melyet… Hamvas Béla szerint Archaikus kornak nevezünk. Ez valójában a történeti időszámítást megelőző évek, évezredek… kora. (…) Az ősmeséink ennek az Időnek különböző fázisait mesélik el. (…) Meséink ősképekből szőtt színes szövevénye sajátos filozófia is – állapítja meg könyvében Gyárfás Ágnes –, ezért a… színesség miatt szeretik a gyerekek, a filozófiája miatt pedig az érett, gondolkodó… felnőttek.”

Az ókori görögök – szövi e parabolikus ívű gondolatszálat tovább – „nem értették meg a magyar mesék tendenciáját, s csak a felszínen mutatkozó cselekvésig jutottak el.” Tegyük hozzá: a többi kultúrnép sem! Pedig a napjainkban világszerte ismert és méltán elismert Márai Sándor írásaiból is egyértelműen kiolvasható, hogy a különböző időkben és kultúrákban élő ember csak annyit ér, amennyit megért a nagy jelképekből. Ám a modern kor technofil emberének – mint Farkas József oly találóan kifejezte – el vannak tömődve „metafizikai pórusai”. Így hát – nyomatékosítja Gyárfás Ágnes – a „mi vállunkra helyezte Isten… a világ helyes mederben tartásának feladatát, egyensúlyban tartását, a rend felügyeletét. Ahol a rend valahol félrebillen, nekünk kell helyretenni azt… mert – fűzi hozzá – Isten munkájának részesei vagyunk.” Küldetésünk ab initio humanitatis, a suméroktól eredeztethető, következésképp már „a mezopotámiai figurális ábrázolásokon is fellelhetők a közös szakrális múlt alapelemei”. Épp ezért – vallja be elérzékenyülten a Szerző – megható „a hagyomány töretlen voltával” szembesülni.

Az ember ugyanis Mezopotámiában ébredt elsőként valódi önmagára, itt termelt többletet, szervezett államot, alkotott fogalmi rendszert első ízben, itt vizsgálta először komplex szemlélettel az ember és környezete szerves összefüggéseit, s annak mélyére hatolva, minden más kultúrát megelőzve látta meg a világegyetem absztrakt törvényeit. A láttatás azonban – jóllehet a sumérok ismerték a vizualizáció, a verbalizáció és a logizáció objektivált formáit – meghatározó mértékben, tudatosan megmaradt a képi-ikonikus szinten. Mert a kép nem csupán az egészet tükrözi a maga komplex volta miatt, hanem a hozzárendelt asszociációs sorokból szövődő háló révén még el is rejti az általa hordozott elvont tartalmat, s így elérhetetlen marad az avatatlan számára. A sumérok által alkotott képiség – lényege szerint – nem a valóság kimetszett, naturalista részlete (miként azt a jelenkori inverz exegézis gondolja), hanem tudatos logikai elvek szerint rendezett (proto)filozófiai kompozíció. E „képi bölcseletben” minden kategória mögött egy logikai absztraktum rejlik. Erre a közös és változatlan lényegre épül rá az a koherens összefüggésrendszer, melynek főbb komponensei az analógia elve értelmében variálódnak: hol csillagképként, hol pedig isteni lényként vagy pedig mesealakként tárulnak elénk. A kép ugyanis a lineáris diszkurzív végiggondolás helyett inkább szerteágazóan, bokorszerűen, az összes társult jelentéstartalommal együtt, a maga komplementer szövevényességében fejezi ki a gondolatot.

A magyar népmesei hagyomány ugyanazt a bölcseleti rendszert tükrözi, mint a sumér, így voltaképp rejteki tudást hordoz. Gyárfás Ágnes helyesen állapítja meg, hogy a magyar népmesékben a történések egyéni, közösségi és egyetemes szinten zajlanak. A magyar mesevilág nem egy tetszőleges, önkényes világ, hanem egy olyan – valóságalappal rendelkező – virtualitás, melyet csak úgy tudunk megérteni, ha felfogjuk valóságos természetét, filozófiai tartalmának különböző világkorszakokon átívelő voltát. A magyar mese eredeti értelme voltaképp az egyéni belső világunk, a természeti-társadalmi környezet, valamint a transzcendens entitás harmonikus összhangjának, szerves egységének megteremtésében rejlik. Ezt tekinti az emberi boldogság legfőbb forrásának, amit – máig ható optimista szemlélettel – nemcsak elérhetőnek tart, hanem erre ösztönzi, sőt szocializálja gyermekolvasóit. Sajnos, épp e szerves egység átélésének élménye hiányzik a modern kor deprimált emberéből, hisz a mai világ – legfőbb dimenzióiban – a harmónia dekonstrukcióján alapszik. Nem véletlen, hogy meséket ma csupán a gyermekek olvasnak, mert a felnőttek manipulatív világa fényévekre távolodott el attól a világtól, amire az ember született.

A Szerző vizekről szóló könyvében közreadott főmese hőse Molnár Ferkó, aki beutazta a csillagos égboltot, míg eljutott a világ közepébe, a Sárkány csillagkép öblébe, ahol elnyerte a királyságot. „A királyság és maga a király égi eredetét – utal rá nagy erudícióval Gyárfás Ágnes – a magyarok mind történelmükben, mind meséikben megőrizték.” Az égi és földi királyság – írja könyvében – voltaképp „ugyanannak a jelenségnek égi és földi megvalósulása. Képe és tükörképe. Ébrenléte és álomvilága. A szereplők alapjelleme az égben formálódik karakterré”, mintát nyújtva az olvasók számára. Molnár Ferkó szerves egységet teremtő mesehős, aki diadalra viszi igaz ügyét és elnyeri szerelme kezét. Mert „az égen és a mesében mindig győz az igazság.” Ezzel párhuzamosan, Molnár Ferkó éppúgy, mint a legtöbb magyar mesehős – hangsúlyozza a Szerző – az önmegismerés és a felnőtté érés útját követi a mese kalandok mögötti belső mondanivalójában.

Hosszasan elemezhetném még e rövid, de tanulságos mű, a „Vizek könyve” bölcseleti és etikai üzenetét, tovább sorolhatnám erényeit, de az időkeretek miatt sapienti sat – a bölcsnek ennyi is elég. Helyette inkább egyetlen észrevételt tennék, amely reményeim szerint tovább növelheti e mű maradandó értékét. A Szerző több helyütt (44., 46., 48. old.) utal a Sínai-félszigeten található türkizbánya vidékére, illetve barlangi őslabirintusára, melyet manapság is „Vadi Mahgar”-nak, azaz – a könyvben szereplő fordítás szerint – a „Magyarok Barlangjá”-nak hívnak. A vádi (wâdi(n)) azonban időszakosan kiszáradó folyómedret jelent az arabban. Észrevételem mindazonáltal semmit sem von le a mű valódi értékéből.

Végezetül arról szeretnék röviden szólani, hogy közöttünk élnek szép számmal emberek, akik becsülettel teszik dolgukat – a maguk helyén, tehetségük szerint –, és csak nagy sokára, az érett kor fényében eszmélnek rá arra, hogy – ha ezer szálon elágazva is – voltaképp egyetlen küldetésről, egyetlen nagy feladat fölvállalásáról szól az életük. Bármit is tettek, alkottak vagy cselekedtek, lényegében minden életmozzanat és időpillanat e feladatra történő felkészülést s e küldetés beteljesítését mozdította elő. Nos, úgy vélem – és vélekedésemmel, azt hiszem, nem állok egyedül – a mai nap ünnepeltjének, Gyárfás Ágnesnek az a legfőbb hivatása e világon, hogy küldetéses vétót emeljen minden modernnek álcázott, antihumánus álság és hívság ellen, hogy tiszta szívvel, igaz hittel és bölcs értelemmel megkeresse, megtartsa és megújítsa a magyarság, valamint az emberiség számára azt, ami egykor elveszett a történelem örökké vándorló homokja alatt…

Gratuláljunk művéhez és teljesítményéhez!

Dr. Kovács Sándor

Hozzászólás írása